Belső és külső világunk egyensúlytalansága

augusztus 25, 2026
Kategória: Egyéb

Azt, ami bennem van, soha senki nem tudja és soha nem is fogja tudni más. Ha tehát én vagyok az egyetlen, akit kívülről-belülről ismerek, akkor az első és a legfontosabb feladatom, hogy komolyan vegyem magamat. élek és az ego – azaz belső és külső világunk egyensúlytalansága

A lélek és az ego – azaz belső és külső világunk egyensúlytalansága

Egyfelől hiszek abban, hogy mindenki valamilyen életfeladattal érkezett e csodás világba, amelynek beteljesítéséhez minden szükséges képességgel és tulajdonsággal rendelkezik. Legyen az bármi, a lényeg, hogy benne van és ha rátalál az útra, használni fogja és beteljesítheti a feladatot. Ehhez leckéket kapunk, amelyeket meg kell tapasztalnunk, hogy hitelessé váljunk benne. A leckék jók és rosszak, kellemesek és kellemetlenek. De egytől egyig szükségesek ahhoz, hogy olyan bölcsességgel ruházzanak fel, amelyek nélkül hamar elbuknánk a teremtés során. Ez a lélek fejlődésének az útja. Ha valaki magát komolyan veszi, akkor ez akár sikerülhet is. De miért nem vesszük komolyan magunkat? Gyerekként még önmagunkért vagyunk. A gyerek – egy darabig- őszintén elmondja, miből kell neki, miből nem, mit szeret, mit nem, aztán szépen kinevelik belőle. Mert a felnőttek nem veszik komolyan a gyerekeket és megszégyenítik, ha őszintén elmondja valós élményét. Így megtanulunk hazudni, hogy megvédjük magunkat. Mert azt tanítják, hogy a saját igazságunk nem elég jó és mivel azt szeretnénk, hogy szüleink, tanáraink meg legyenek elégedve velünk, azt mondjuk, amit hallani akarnak. Nem merjük azt mondani, ami van, mert félünk a megszégyenítéstől és attól, hogy nem fognak szeretni minket. Úgy élem túl, hogy elhiszem, hogy én vagyok a rossz és felmentem azt, aki megszégyenít és szépen elkezdek magamnak is hazudni. Irtózatos bátorság kell ahhoz, hogy az ember megmutassa másoknak mi van belül. És ha megmutatja, akkor pedig ráfogják, hogy önző. Na puff. De miért is önző? Hiszen mindannyian abszolút és tökéletesen egyedül vagyunk. Egyedül születünk és egyedül megyünk el. Mindenki máshogy és máskor. Azt, ami bennem van, soha senki nem tudja és soha nem is fogja tudni más. Ha tehát én vagyok az egyetlen, akit kívülről-belülről ismerek, akkor az első és a legfontosabb feladatom, hogy komolyan vegyem magamat. Miért is venne más komolyan, aki nem ismer és nem fog soha ismeri? „Senki más nem lehet értem, ha én nem vagyok magamért.” – írja Feldmár. És igaza van. És ha mindezt felismerjük és bátorságot merítve képessé válunk arra, hogy visszamenjünk a belső gyermekbe, újra felismerjük, majd felvállaljuk azt, ami nekünk jó, akkor elindulhatunk a lélek kiteljesedésének útján. Felvállaljuk a jót, és nem a kellemeset. A jó, ami hosszú távon és engem szolgál, úgy, hogy másoknak legalább nem árt vagy inkább segít. A kellemes egy pillanatnyi élvezet és gyors lefölözése az örömnek, ami sem nekem sem másnak nem jó, de adott pillanatban egyszerűbb választásnak tűnik. A kellemeset az ego választja. Mert, amit eddig írtam az a lélek útja, de ott van még az ego. Mert az mindig ott van.

Szerencsére. Az ego azért kell, hogy élni tudjunk Isten alkotta lelkünkkel a Földi világban. Felruház minket azzal, ami a túléléshez kell. Mint például azzal, hogy elkezdünk hazudni. Hazudunk a szüleinknek, a tanárainak, a főnökeinknek, a párunknak és magunknak is. Mert, ahogy ismét Felmár mondja „Abban a gyerekben, aki hazudik, már lehet bízni, hogy élni fog.” Ugyanis máshogy nem tudnánk túlélni. Gyerekként elvesznénk a szüleink nélkül, felnőttként nem szabad látni az igazat, nem szabad beszélni róla. Mert hová mehetne az, aki látja, hogy menekülnie kell? Vagy belemenekül a saját hazugságába vagy pl. gyógyszert szed. Ezért van a sok depressziós és frusztrált ember. Mert a depresszió tulajdonképpen egy egzisztenciális feladat. Az esetek nagy többségében arról szól, hogy beszűkültünk valamilyen szerepbe és nem tudjuk hogyan hagyjuk ott ezeket. Elkezdjük a gyerekkorban, hogy jó gyerekek legyünk, aztán valakinek a jó párja és így tovább. Aztán rájövünk, hogy ez semmi más, mint a másoknak való megfelelés, amelynek a fő mozgatója a figyelem, a szeretet és az elismerés iránti vágy. Azaz, mit kell tennünk és kivé kell válnunk, hogy ezek a szükségletek kielégüljenek. És elfelejtjük, hogy kik is vagyunk valójában. Belénk költözik a félelem, az elismerés, a figyelem és leginkább a szeretet elvesztésének lehetőségétől. És a szeretetet itt a mások iránti szeretetre értem. Mert könnyebb nekem szeretni valakit, mint elfogadni, hogy engem szeretnek. Ezzel ugyanis megmaradhatok a magam kreálta, hazug világomban és nem kell felfednem belső vágyaim.

A lélek és az ego közötti dilemma így állandóan jelen van és kérdés, ki mennyire érzi kellemetlenül magát a lelkétől távol és leginkább az, hogy mit tesz azért, hogy újra közel kerüljön. És ezt mindenki érzi, mert a lélek üzen. Betegségben például. Mit tesz tehát? Elnyomja (pl. gyógyszer), elmenekül (pl. öngyilkosság) vagy irtózatos bátorsággal felvállalja. És ezen múlik, hogy sikerül-e beteljesíteni azt, amiért ide érkeztünk. Tehát szerintem eleve elrendelés helyett felelősség van, amelyben vagy komolyan vesszük magunkat, vagy sem. Ebben pedig nem lehet más iránytű, csak a szeretet. Először magunk iránt, utána pedig mások iránt. És a sorrend nem felcserélhető. Át kell tudjuk adni magunkat ennek, elengedve minden félelmet és kontrollt attól, hogy mi fog történni. A taoista Tu Csi Siu írja, „A félelem nem teszie szellemedet tested szolgálójává, amikor állandóan védekezni, menekülni akarsz?” Nem tudhatod mi lesz és nem is kell, mert a rész soha nem tudja miről szól az egész, ezért legjobb, ha átadod magad neki. De a valódat kell, hogy átadd, aki tényleg te vagy. Korlátja egy van csupán, az idő. Ezért tedd meg ma. Mert „Most, ha nem is örökké, néha jobb, mint soha.” (Laing) Megélni minden pillanatot és örülni annak, ami van. A legfőbb célja pedig nem önzőség, hanem az arra való törekvés, hogy ne azt keresse bennünk, ami közös emberi, hanem választ adjon arra, ami elválaszt minket egymástól (Freud).

Világunk így tehát belső és külső által egyaránt meghatározott, de most a külsőre helyeződött a hangsúly, mert félünk belső világunk feltárástól. Pedig egyik sem jó, ha dominánsan előtérbe kerül. A jó, ha egyensúlyban marad. Mert mindkettőre szükség van. A bennünk lévő igaz elnyomása ugyanis rosszat szül: haragot, dühöt, féltékenységet, irigységet és háborút. Ez van most a világunkban. Azért, mert ezekből nem lehet építkezni. És ha már építeni nem tudok, hát rombolni kezdek. Mást vagy magamat. Egyik se jó.

Szeretném, ha elhinnéd, hogy Te is megismételhetetlen és egyedi vagy, amelyre így van szükség. Hiszen ezekből az akármilyen, de mindenképpen egyedi részekből állhat össze csak az egész. A világunkat mi teremtjük és akkor lehet szép és igaz, ha a szeretet által vezérelve a belső igaz teremti. Mert mi is csak ebben érezhetjük jól magunkat, különben széthullunk apró kis magányra és velünk együtt hullik szét világunk is.

Budapest, 2022. július 7.

Szeretettel, Szennai Dóra

Ajánlott irodalom:

Feldmár András: Félelem, Düh, Agresszió és Szex

Feldmár András: Személyes és személytelen

Popper Péter: Ne menj a romok közé

Lao-Ce: Tao Te King